Ez a nap fontos számomra és meghatározó. Nem a dátum, hanem, amit a nap képvisel és amiért létrejött.

Szerencsés vagyok, mert Lilla 5 év házasság után, szerelemgyerekként érkezett meg közénk.

A terhességben már nem voltam ilyen szerencsés. 4 hónapig kellett feküdnöm, végig izgulva, hogy minden rendben legyen. A 32. héten úgy érezte a kislányom, akiről még nem tudtam, Dániel lesz, vagy Lilla, hogy jönnie kell, kíváncsi a szüleire és erre a világra. A súlya pontosan 2 kg volt, gyönyörű formás baba volt, ahogy kibújt azonnal hangosan felsírt, ami akkor hihetetlenül fontos volt számomra és természetesen megnyugtató. Pár percre láthattam csak és azonnal vitték a koraszülött osztályra. Utólag derült ki, hogy nehéz éjszaka állt mögötte, a tüdeje még nem volt elég fejlett, bár megkapta szülés előtt a tüdőtágítót.

Nagyon nehéz időszak következett, akinek kora babája volt/van tudja miről beszélek. Egy egészséges baba mellett is aggódnak a szülők, nem hogy egy korababa miatt. A kórháznak rendszeres látogatói voltunk, minden rezdülésére ugrottam, éjszakánként ott álltam a kiságya mellett és figyeltem ahogy alszik, ahogy veszi a levegőt.

Nagyon hálás vagyok, mert elmondhatatlanul jó baba volt,  a sok betegség és gyógyszer ellenére is mindig mosolygott, jól evett, és amíg félévesen hosszabb ideig kórházba nem került végig aludta az éjszakát. A kórházban mindenki kedvence volt, a legkisebb babaként mindenki őt akarta dajkálni, Törpillának becézték az ápolónők. Ennek hatására két és fél éves koráig nem is aludt éjszaka, sok esetben 10-15-ször ébredt fel, úgy éreztem magam mint egy zombi. A nappali alvás sem ment jobban, így néha saját magam árnyéka voltam.

Aztán valahogy átfordult minden, jól evő gyerekként hamar utolérte a társait, rengeteget voltunk együtt, mivel egyedül neveltem, barátaim valahogy elfeledkeztek rólam, édesanyámra számíthattam akkor is, mint mindig. Édesapja akkor jöhetett amikor csak akart, bár míg Lilla kicsi volt, inkább jött és nem vitte, így egyszerűbb volt mindenki számára. Örülök, hogy sikerült a jó kapcsolatot megtartani, hogy ők a mai napig is rajonganak egymásért, kemény munka volt, sok lemondás, sok ki nem mondott, elfojtott szó.

Teltek az évek és a sok betegség alábbhagyott, picit megnyugodhattam, de ettől függetlenül ellenőrzésekre még járnunk kellett, melyet Lilla mindig nagy türelemmel viselt.

Fantasztikus gyerekem van! Azt gondolom sok esetben ő tanított a türelemre, a megértésre, az elfogadásra. És ez a mai napig is így van. Míg e sorokat írom a könnyeimmel küszködöm, mert annyi minden eszembe jutott, mennyi mindenen mentünk keresztül mi ketten. Milyen csatákat vívtunk meg, mennyit aggódtunk egymásért, együtt örültünk és együtt sírtunk. Sokszor elmondtam, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy ő az én gyermekem, s büszke vagyok azért is, mert azt a sok jót, amit én kaptam Édesanyámtól át tudtam adni, s azokat az értékeket képviseli, amikben mi is hiszünk. Mindig is úgy tekintettem rá, mint egy csodára, mert az. Azt gondolom minden gyermek egy csoda, s vigyáznunk, óvnunk, s legfőképpen szeretnünk kell, ha már úgy döntöttünk, hogy akarjuk őket.

(2018. november 17.)