Napok óta csinosítom a lakásomat, készülök az első adventi gyertya meggyújtására. Mióta Mamival kettesben maradtunk, rengeteg mindent kipakoltunk a szekrényekből, rendezgettük az iratokat, fotókat, tárgyakat. Most épp az az időszak jön, amikor az ember egy picit befelé figyel, amikor átgondolja az elmúlt időszakot, amikor igyekszik lenyugodni, testben és lélekben megerősödni.

Még ha nagyon nehéz időszakon is vagyunk túl, hogy Papi már nincs közöttünk, s a tavasz óta tartó korlátozások, veszteségek ránk is hatással vannak, azért igyekszünk a lehető legjobbat, legtöbbet kihozni ebből a helyzetből.

Tervezgetjük a karácsonyi menüt, amit mindig Papival ketten szoktunk megfőzni, én viszem a töltött káposztát és a süteményeket, Mami csodás ünnepi asztalt varázsol. Most a feladatok Mamira és rám hárultak, igyekszünk mindent úgy csinálni, ahogy eddig is. A hagyományok ugye fontosak, és egy keretet, biztonságot adnak számunkra.

Érdekes, mert valahogy úgy érzem, mintha ismét gyerek lennék, Mami főz én pedig szaladok hozzá ebédelni, vagy épp vacsorázni. Egész hétvégén tanultam, ő pedig várt finom falatokkal. Vacsora után megmasszírozta a lábam, fényképeket nézegettünk, olyan, mint gyerekkoromban, mikor szintén ketten voltunk otthon.

Mindkettőnk ünneplőbe öltöztette már a saját kis otthonát, Lillával nem tudunk találkozni idén, és az ünnepi asztalt is ketten üljük majd körbe, de azt gondolom, hogy ugyanolyan nagy szeretetben, békességben, meghittségben, szomorúan és vidáman, ahogy eddig minden évben.

Kívánom, hogy a sok teher, nehézség, fájdalom, kilátástalanság ellenére is igyekezzetek a lelketekben békére lelni, embertársaitokhoz kedvesen fordulni és legyetek sokkal megértőbbek.

A gyertya meggyújtásakor mindig kívánni szoktunk Lillával, egymás kezét fogva, becsukott szemmel. Most is ezt teszem, csak nélküle, és kívánok magunknak, nektek és mindannyiunknak egészséget, kitartást, türelmet és csodákat.

(2020. november 29.)