Úgy érzem, hogy az elmúlt időszakban nagyon belefáradtam úgy mindenbe. A munkába, az edzésbe, a szervezésbe, a tervezésbe, a magánéletembe, a baráti, munkatársi szerepeimbe. Ez az egészségi állapotomban is látszódik, nincs nagy baj, de a szervezetem jelez.

Régóta tudom, hogy sokkal többet kellene pihennem, és sokkal több mindent kellene letennem. Nem csak munkát, hanem kapcsolatokat, érzéseket, gondolatokat.

Mindig azt érzem, ha nem adok eleget, ha nem vagyok elég udvarias, kedves, ösztönző, támogató, lelkesítő, akkor nem látom el jól a munkámat, az önként vállalt feladataimat. Az, hogy segíteni szeretnék mindenkinek, aki hozzám fordul, nemes lélekre és gesztusra vall, de nem biztos, hogy ez az én célomat is szolgálja.

Nehéz, de be kell látnom, hogy nem vagyok mindenható. 52 évesen akármennyire is azt érzem bírom, akarom, tudom, érdekel sok minden, most már fontossági sorrendet kell felállítanom. Nálam most jött el a nagy átrendeződés időszaka. Ha valaki velem együtt szeretne dolgozni, akkor a közös munkába nem csak nekem kell beletennem, hanem neki is. Nem csak nekem kell akarni, hanem neki is. Nem csak nekem kell áldozatot hozni, hanem neki is. Én segítek elindulni, kapaszkodót nyújtani, lendületben tartani. Igyekszem az életemmel, a hozzáállásommal, a megnyilvánulásaimmal példát mutatni, de a sikernek/éremnek mindig két oldala van, mint ahogy minden másnak is.

Most két szuper jó projekten kezdek el dolgozni fantasztikus emberekkel, nagyon izgalmas és számomra új/félig új területen. Bár itt is magamat adom, de talán most másképp, mint eddig. Nem tudom mi alakul, fejlődik ki ezekből a közös munkákból, de ha meg sem próbálom, sosem fogom megtudni. Természetesen a kíváncsiság, az izgalom, az új iránti vágy most is megvan bennem, de azt hiszem ez viszi előre az embert és a világot.

Tervezni, álmodozni, célokat kitűzni jó dolog, de a lényeg, hogy az reális legyen. Persze lehet nagyot is álmodni – én is szoktam – csak ott nagyobb a veszélye, hogy nem úgy alakul az álom, ahogy azt terveztük.

Így mostanában kevesebbet jelentkezem, rengeteget tervezgetek, szervezek, intézkedek, rohangálok, így kevesebb időm marad már az írásra.

A Zsolnai Zitával közös csoportunkba (Barátságban a hormonjainkkal) igyekszünk 2 hetente élő adásban bejelentkezni, s a csoport tagjait érintő érdekes, izgalmas, fontos témákat kibeszélni.

A táboraim szervezését jövő évre áttettem, ezzel most már nem ostorozom magam.

A HAB A KÁVÉN beszélgetős programsorozatomat is átrendeztem a jövő évre, azt gondolom maszkban végig ülni egy 2 órás előadást nem éppen kényelmes és szívderítő látvány.

Így most igyekszem magamra koncentrálni, s azokat a dolgokat, és kapcsolatokat, amiket már szinte úgy kell megerőszakolni, hogy működjenek leteszem.

Pihenni szeretnék amennyit csak lehet, s ez azt is jelenti, hogy nem mindig leszek elérhető.

Ezért úgy döntöttem, hogy délután 6 óra után és hétvégén egyáltalán nem foglalkozom edzéssel, rendezvények szervezésével, privát üzenetekkel, kérésekkel, kérdésekkel. Magamért. Családomért. Értetek.

(2020. szeptember 24.)