Reggel ránéztem a naptáramra, pirossal bekarikázva a holnapi nap. Hihetetlen, hogy már öt év eltelt.

Öt évvel ezelőtt ezen az estén tele voltunk várakozással, izgalommal, félelemmel, tervekkel, nem tudtuk, hogy beszélgessünk, vagy inkább hallgassunk, hogy ebben a helyzetben mi a jó a másiknak. Tudtuk mindketten, hogy egy nagyon nehéz időszak vár mindkettőnkre, féltünk az ismeretlentől, az újtól, a mástól és úgy általában mindentől, ami előttünk állt. Hajnalban keltünk, utaztunk a reptérre, s Ő tovább utazott egy másikra, majd várakozott és utazott megint csak tovább. Majd késő este végre megjött az üzenet, hogy megérkezett. Nagyon nehéz 4 hónap után, mintha valami megtört volna, megváltozott, átértékelődött, mintha egy picit kinyílt volna az a másik világ. Azóta is csak csodálom, és leemelem a kalapom, mert nem tudom, hogy volt benne annyi erő, bátorság, akarat, kitartás. És egyszerre a kislányból felnőtt NŐ lett, másképp gondolkodik, másképp lát dolgokat, bölcs és nagyon okos. Persze nem mondom azt, hogy minden tökéletes volt, és nem voltak rosszabb napjaink, de azt láttam, hogy megállta a helyét, bizonyított, elfogadták, szerették és szépen lassan ő is megszokta, elfogadta és talán meg is szerette Skóciát, az embereket, a kultúrát.

Aztán ismét egy nagy váltás előtt állt, el kellett döntenie, hogy a szerelmet és ismét az ismeretlent választja, vagy marad ott egyedül, ahol addig, esetleg jön haza. Nagyon örülök, hogy ismét bátor volt, s elég önző ahhoz (azért kellett egy kis rásegítés), hogy a maga boldogságát helyezze előtérbe, s ne a félelmeit.

Lassan már három éve, hogy a világ másik felére költözött, új családot és új hazát is választott magának, természetesen az itthoniakat nem feledve, ugyanolyan mély és őszinte szeretettel, tisztelettel a családja és a barátai iránt. De már minden más. Nincs lehetőség arra, hogy csak átugorjunk egy pár órányira tőlünk lévő országba. A tudat, hogy a földgolyó másik végén él picit megnehezíti a mindennapokat, hiszen 9 óra eltérést kell minden nap átküszöbölni, úgy tervezni a beszélgetéseinket, amikor mindkettőnknek jó, s ugye mikor az ember azonnal szeretne valami jót, vagy kevésbé jó dolgot közölni, nem mindig teheti meg.

Rengeteg kép és érzés kavarog most a fejemben, a szívemben. Elővettem a kint készített fotókat, s picit átadva magam az érzelmeknek, végig pörgettem az elmúlt 27 évünket. Mennyi csodás dolog történt velünk, milyen erős a mi kötelékünk, miközben hagytuk a másikat szabadon szárnyalni. Azt hiszem ez egy anya dolga, szeretni, támogatni, biztatni és elengedni.

S miközben írom e sorokat, érkeznek a fotók, hogy épp ma merre jártak, mit csináltak, mert mi így tudjuk a legjobban megmutatni egymásnak a mindennapjainkat. Együtt örülünk, nevetünk, izgulunk, sírunk, tervezünk és szervezünk.

(2020. március 1.)