Lassan 2 hónapja vártam ezt a pillanatot. Amikor bepakoltam a sporttáskámba könnyek folytak le az arcomon.

Tegnap nagytakarítást végeztem, a konyhaszekrényt teljesen kipakoltam. El nem tudom mondani hány szatyor poharat, tányért, üveget raktam össze, s adtam oda a szomszédomnak és Anyukámnak. Ahogy pakoltam ki az edényeket, s lett sokkal átláthatóbb, szellősebb a szekrény, úgy a lelkem is mintha megkönnyebbült volna. Nem tudom mi a kettő között az összefüggés, de talán, hogy a régi dolgokat elengedtem végre tárgyakban mérve, úgy a szívem mélyében elraktározott fájdalom, rossz emlék felszakadt, s a lelkem sokkal nyugodtabb lett.

Mióta Lilla elment, a szobáját, még mindig úgy hívom, hogy a TE SZOBÁD. 5 év után, kb. egy hónapja sikerült megszabadulnom a gyerekkori, s az itthon hagyott ruháitól, amit nem tudott magával vinni. Úgy éreztem, ha átrendezem a szobáját és oda adom az Ő ruhaneműit, elárulom, egyszerűen én még így, ezekkel a tárgyakkal tartottam magamhoz közel, s igyekeztem ezt az állapotot átmenetinek érezni.

Most, hogy kitakarítottam az egész lakást, megszabadultam a felesleges dolgoktól, szinte fellélegeztem. Sok mindent elengedtem ezáltal, s most már nem fájdalomként, félelemként élem meg, hanem teljesen magától értetődő, jó dolognak.

Ahogy az otthonom megszépült egy kis átalakítástól, úgy én is kivirágoztam, és a mai edzés, amit három embernek tartottam, megkoronázta a napomat.

Elmondhatatlan boldogság járt át, mikor végre nem magammal beszélgettem a nagyszobámban, hanem volt, aki visszaválaszolt, mosolygott, és a végén velem együtt tapsolt.

Ami másnak tényleg csak aprócska, hétköznapi dolog, nekem egy óriási tett, fantasztikus érzés, megkönnyebbülés. Azt hiszem most volt itt az ideje, sem előbb, sem később.

(2020. május 6.)