Egy nő akkor teljesedik ki igazán, mikor édesanyává válik. Ugye azt szokták mondani, hogy egy nő bármire képes, hogy gyereke legyen és arra is, hogy ne.
Szerencsés vagyok, hogy nekem megadatott. Sosem terveztem több gyermeket, és mindig is kislányt szerettem volna. Sikerült, és azt hiszem, a mai napig, ha lehet ilyet mondani, szerelmes vagyok a gyerekembe. Büszke vagyok rá, mert Ő a legszebb, legokosabb, leg-leg-leg. Az anyai szeretetre mondják, hogy feltétel nélküli, mert semmit nem vár el egy anya azért, hogy a gyermeke szeresse, és viszont. Mindent megad, amit csak tud. Vagy talán még annál is többet. A szeretet is többféle. Lehet majmolni egy gyereket, a képességeit túlértékelni, és lehet reálisan látni, olyannak, amilyen valójában. Persze mindig biztatni kell, támogatni, engedni, hogy feszegesse a határait, hogy lázadjon, hiszen ez a dolga, ebből tanul.
Attól függetlenül, hogy Lilla koraszülött baba volt, s emiatt rengeteget volt kórházban, sokat volt beteg, nagyon jó baba és kisgyermek volt. Imádtam főzni neki, nagyon jó evő volt, előre írtam étlapot két hétre, s sokszor alig vártam, hogy hagyjon pár falatot a főzelékekből. Nem volt probléma, hogy emberek közé kell menni vele, mindig nagyon jól viselkedett, kedves és udvarias volt. Egyedül neveltem, így szinte éjjel-nappal együtt voltunk, lehet néha egymás agyára mentünk, de hát az emlékek, ahogy szoktak, megszépültek már. Azt hiszem olyan igazi „ahogy a nagykönyvben megvan írva” gyerek volt. Felnőttként sem változott, a kapcsolatunk mindig bensőséges volt, nem csak anya-lánya, hanem baráti. Persze, szigorú voltam, sokszor voltak ajtócsapkodások, sőt kiabálások is, Mami ilyenkor mindig igyekezett közbenjárni. Örülök, hogy kiharcolta mindig azt, amit szeretett volna elérni. Mindig mindent meg tudtunk beszélni, imádtam a barátnőit, jó érzés volt anyaként, hogy elfogadtak, és örömmel jöttek hozzánk, nem éreztem azt, hogy kellemetlen lenne a jelenlétem.
Sokszor mikor azt érzem, nehéz az élet, problémáim vannak, aggódom, hogyan tudom megoldani azokat, elszégyellem magam. Ő, aki immár több mint 4 éve nagyon messze él a családjától, barátaitól, el sem tudom képzelni, miket érezhetett mikor baj volt, mikor problémája volt, mikor megoldatlan helyzet elé került, hogy kinek is szólhatna. Minden nap beszélünk, van, hogy többször is, de ugye az még sem olyan, mintha átölelnék egymást, megsimogatnám, és akár csak csendben, egymás kezét fogva ülnénk. Milyen sokszor tettük ezt, amikor együtt néztünk mesét, vagy nagyobb korában filmet, mindig fogtuk egymás kezét. Milyen értékesek is ezek a pillanatok, s akkor talán nem is értékeltük.
Annyi minden eszembe jutott most, hogy visszaemlékezem a kiskorára, közben elővettem pár fotót, és annyira örülök, hogy rengeteg közös élményünk van, sok-sok kép, tárgyak, nyaralások, utazások, filmek, versek, amit ha meghall, vagy eszébe jut, rám gondol, vagy éppen fordítva. Mindig azt szoktuk mondani, hogy azt a szeretetet és tudást adtam át, amit én is Mamitól kaptam, s abban bízunk, hogy Lilla is ugyanígy továbbadja majd az ő gyermekének.
Akárhány éves is az ember, amíg van Édesanyja, addig mindig gyerek marad, az anyukája pici kislánya. Most is, mint ahogy már 4 éve, telefonon felköszöntöttem, én így ünneplem a gyereknapot, édesanyaként.
(2019. május 26.)
