Tudom, hogy nem kellene a szívemre venni dolgokat, és sokkal lazábban kezelni, de sok esetben nem tudom megérteni az emberi viselkedést. Több mindent szervezek párhuzamosan, sok emberrel találkozom, beszélgetek. Mindenki vágyik a szépre, a jóra, a másra, de valahogy sose történik semmi. A sok szervezés közepette gondolkodtam el, hogy miért vagyunk ennyire közömbösek dolgok, egymás iránt. Olyan dolgok iránt, ami a mi hasznunkra lenne, ami bennünket boldogítana, amiből profitálhatunk, amitől jól érezzük magunkat. Sok-sok levelet írok, és mindig azzal zárom a levelem, hogy várom a visszajelzést, akár csak egy szót is, hogy tudjam, hogyan folytassam a munkám. Látom, hogy olvasnak, de reakció sok esetben semmi. Aztán telefonok következnek, s a válasz szinte mindig ugyanaz: „jah, igen, olvastam, köszi, nem”. Semmi nem erőszak, de amikor én a kevéske szabadidőmet is arra áldozom, hogy másoknak segítsek, igyekezzem kizökkenteni a mindennapi taposó malomból, úgy, hogy ez az ő kérése legtöbb esetben, fura ez a viselkedés.

De miért? Miért kell így lennie? Tudom költői a kérdés, így valószínű nem is kell rá választ kapjak. De az biztos, hogy ennyire nem kellene rohannunk. Nagy baj, ha már az emberi kapcsolatainkat is félredobjuk, nem beszélgetünk, nincs kommunikáció, s maximálisan a virtuális világból tájékozódunk embertársainkról. Ugye nem egy ilyen világot akarunk magunknak?

(2018. szeptember 20.)