Ma reggel gondolkodtam el munkába jövet, hogy a mostanában készült képeket hogyan is tudnám felhasználni. Az ősz tarkasága, sokszínűsége adta az ihletet. Nagyon szerencsések vagyunk, mert láthatjuk és megélhetjük, hogy milyen fantasztikus színekben pompázik ilyenkor a természet.

Imádom a tavaszt is, hiszen az a megújulás időszaka, a hosszú tél után jól esik végre a napsütésben lubickolni, a zöldellő, a sokszínű virágba borult fák látványa, de valahogy az ősz lett vitathatatlanul a nyertes évszak számomra.

Ugyanígy vagyok az öltözködéssel is. Sosem követtem a divatot, néha szemezgettem, nézelődtem, ötletet merítettem belőle, de nem akartam a sorba beállni. Mindig is lázadó típus voltam (Anyukám sokat tudna erről mesélni), amit rám erőltettek (még ha kiderült utána, hogy az jó nekem) azt azonnal eltoltam magamtól. Szeretek a hangulatom szerint öltözködni, hiszen ez mutatja meg igazán a személyiségemet. Természetesen közelebb áll hozzám a sportos öltözet, de szívesen bújok magas sarkúba és alkalmi ruhába, ha az esemény ezt megkívánja.

Fiatalabb koromban a fekete volt az első számú kedvenc színem, mert mindig kövérnek gondoltam magam, úgy éreztem a fekete épp megfelelően takar. Aztán ahogy idősödtem, igyekeztem ezen változtatni, s most már előtérbe helyezni a színeket. Most érzem igazán azt, hogy így tudom megmutatni magam, hiszen sosem vagyok egyforma (gondolom más sem), minden napom más, sőt egy napon belül is változnak az érzéseim, hangulatom.

Már nem akarok senkinek sem megfelelni, s az sem érdekel, hogy ki mit gondol. Sokszor olvastam, hogy bizonyos kor felett azért már figyelni kell a megfelelő öltözködésre, mit illik és mit nem illik felvenni. Ezzel sem értek teljesen egyet. Az öltözködés sok esetben alakfüggő és nem kor függő. Persze nem mutogatja bizonyos testrészeit az ember, de én ezt fiatal koromban sem tettem, annak megvan a megfelelő helye és ideje.

Ahogy a színek váltakoznak, úgy az ember személyisége is sok változáson megy keresztül, de lényeg, hogy bármilyen ruhába bújok is, mindig ugyanaz az ember vagyok. Hiszen, ahogy a mondás is tartja: „nem a ruha teszi az embert”, hanem a sebezhetősége, szerethetőség, őszintesége, kedvessége, mosolya, a dolgokhoz és az élethez való hozzáállása, embersége. Én ebben hiszek, s abban, hogy merjük felvállalni magunkat, ne akarjunk állandóan megfelelni (ez iszonyú strapás) és azon görcsölni, hogy a szomszéd, a munkatárs, az ismeretlen ismerős mit gondol rólunk. Aki szeret, az így szeret, a többi meg nem számít. Kár, hogy mindezekre, csak ennyi idős fejjel jöttem rá, s mertem magam előtt is bevállalni, de ugye soha nincs késő semmihez sem, ehhez sem.

(2020. november 12.)